2014. szeptember 7., vasárnap

Röviden...

…Azoknak, akik az angol nyelvű blogomon nem olvasták még: egészségügyi és anyagi okok miatt Budapestre utazom hosszabb időre (a repjegyem 8 hónapra szól, de majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok, és hogy hamarabb vagy később jövök-e vissza).

Egészségileg nagy sz.rban vagyok, erről már nyavalyogtam pont eleget – azt viszont nem szívesen hangoztatja az ember, ha anyagilag van nagy sz.rban. :(
Nem tudom fenntartani magam itt Sydney-ben: részmunkaidőben nem keresek eleget, Sydney pedig iszonyú drága. Viszont a jelenlegi munkámat (amit most részmunkaidőben, itthonról végzek, úgy, hogy heti 1-2-szer azért bemegyek az irodába, ha az állapotom engedi) Budapestről is fogom tudni csinálni. Ami szuper, mert a keresetemből, amiből itt egyáltalán nem tudok kijönni, Pesten sokkal jobban kijövök majd.

Persze abban reménykedem (nagyon-nagyon reménykedem), hogy otthon az egészségem is talán egy kicsit helyrebillen: talán a sok-sok barát meg a családom (egy részének) közelsége javít majd a lelkiállapotomon, ez pedig kihat majd a testemre is. Ha így lenne, akkor természetesen szeretnék többet dolgozni, nem csak heti 20-25 órát, mint most.

Hát ennyi, nagyon röviden.  

[Terjengősebb – és jóval érzelgősebb ;) – angol nyelvű beszámoló itt.]

2014. március 4., kedd

Ausztrália: harmadik évforduló. Derékfájás: hetedik évforduló.

Február 17-én volt a harmadik évfordulója annak, hogy Ausztráliában élek. Borzasztó sok mindenről szerettem volna írni ennek kapcsán. A vicces (illetve a szomorú) az, hogy idén február 17-én pontosan ugyanaz történt, mint tavaly ugyanezen a napon: szerettem volna írni egy blogbejegyzést az évfordulóm alkalmából, de az állandó derékfájásom, amely leszívja az energiámat és amely lerombol minden alkotókedvet, most is megakadályozott ebben.

Hol is kezdjem…

Ódákat zenghetnék arról, mennyire hihetetlenül jó Ausztráliában élni, és mennyire imádom ezt az országot. Meg arról is, hogy Sydney mennyire fantasztikus város, és mennyire otthon érzem itt magam… (igen!). És persze mesélhetnék egy csomót a szerény kis álmaimról és célkitűzéseimről.

De az a szomorú helyzet, hogy az életem még mindig a krónikus derékfájás – és az ellene folytatott küzelmem – körül forog. A fájdalom ugyanolyan súlyos és kitartó, mint ezelőtt. Az anyagi helyzetem minden eddiginél sötétebb. És állandó jelleggel aggódom a jövőm miatt.

Ugyanakkor… A sors csodálatos embereket sodort az utamba, és nekik köszönhetően egyre nyitottabbá válok az érzelmi és spirituális gyógyulás lehetőségére is (amellett persze, hogy a testi gyógyulásom érdekében minden tőlem telhetőt megteszek). Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy a spiritualitás területén annyira de annyira zöldfülű vagyok, hogy a szavakat is alig találom arra, hogy erről írjak.
…Azért vagyok abszolút kezdő, mert az ezotéria meg a New Age vadhajtásai illetve túlkapásai miatt sajnos korábban mindenestül és élből elutasítottam a spiritualitásnak még csak a gondolatát is. Most tehetnék itt egy jó kis kitérőt arra vonatkozóan, hogy mindezidáig kiben vagy miben hittem, mi volt a legmeghatározóbb az életemben, miben láttam az élet értelmét, és mi hajtott előre, de mondanom sem kell, hogy ez túl hosszú kitérő lenne, és ez most nem fér bele az időmbe.
[Dióhéjban: úgy igazából semmilyen istenben vagy magasabb erőben nem hittem; a legmeghatározóbb pedig mindig is a zene, az irodalom és a képzőművészet hihetetlen ereje volt számomra. Ezen kívül hiszek az én egyszerű alapelveimben: a természet és MINDEN élőlény tiszteletében, a lelkiismeretem követésében (mindig eléggé jól jelezte, jót teszek-e vagy rosszat), továbbá a szeretetben, az igazságosságban, a nyitottságban és a toleranciában. Az élet értelmét folyamatosan kerestem, és mindig az hajtott előre, hogy folyton-folyvást igyekezzem jobbá tenni magam. Zárójel bezár.]
…Csak egy példa arra, hogy mennyire új vagyok a spiritualitás területén: amikor az egyik csontkovácsom megkérdezte, hogy érzem magam testileg, lelkileg és spirituális szempontból, a kérdés harmadik részére egyáltalán nem tudtam válaszolni, hisz nem is értettem a kérdést igazából....

No, de legalább megtettem az első lépést ezen az úton – és állítólag ez a legfontosabb.

Visszatérve: abban az egyben biztos vagyok, hogy addig nem nyugodhatok, amíg meg nem gyógyultam. Annyira belefáradtam már ebbe az egészbe… Hét év!!! (Bizony, nagyjából ez idő tájt jelentkezett először a fájdalom 2007-ben, azaz pont hét éve.)

De bármennyire is belefáradtam, nem adhatom fel a megoldás keresését, mert így nem lehet élni. Muszáj meggyógyulnom.

Szinte állandó jelleggel fáj a derekam. Borzasztó kellemetlen fájdalom ez; amikor pedig a tetőfokára hág, akkor egyszerűen kibírhatatlan. Iyenkor szoktam a szőnyegen fekve magatehetetlenül sírni és – ha egyedül vagyok otthon – kiabálni kínomban. Ettől az egésztől borzasztó dühös, ideges, szomorú és elkeseredett vagyok, és folyamatosan ezeket az érzéseket hordozom magamban – ugyanakkor pedig a barátaim, családom, kollégáim, ismerőseim stb. előtt (többé-kevésbé) boldognak és jókedvűnek kell mutatkoznom. El nem tudom mondani, mennyire leterhelő ez: testileg, lelkileg és mentálisan.
Nem bírom ezt a testi-lelki leterheltséget – de még kevésbé akarom azt, hogy állandó jelleggel dühös, ideges, szomorú és elkeseredett legyek. Utálom ezeket az érzéseket. Minden vágyam, hogy normális legyek. Nincs számomra csodálatosabb gondolat, mint az, hogy egyszer végre újra fájdalommentesen éljek!!!

Most világosabb számomra, mint bármikor ezelőtt, hogy ha kizárólag a testem kezelésére koncentrálok, az nem fog teljes gyógyulást hozni.
Az érzelmi-spirituális gyógyulás folyamata viszont nem lesz könnyű, és egyértelmű, hogy a változás nem egyik napról a másikra jelentkezik majd.

Az elmúlt hétvégét egy kicsi queenslandi városkában, Stanthorpe-ban töltöttem [szeretnék erről is majd egy külön kis bejegyzést írni, remélhetőleg hamarosan].
Szombaton elsétáltam a szálláshelyemhez közeli aranyos kis parkba olvasni. Leírhatatlanul kellemes élmény volt. Tökéletes ausztrál idő (szikrázó napsütés és lágy szellő), csendesen folydogáló patak, édes kis kacsák. Kiválasztottam egy padot egy gyönyörű nagy fa alatt. A padon fekve pont a fejem fölött láthattam és hallhattam a fütyörésző és faleveleket kóstolgató csodaszép, szivárványszínű papagájokat, és ettől az élménytől olyan boldogság áradt szét bennem, amilyet tényleg csak ritkán érez az ember.
Ezt az idilli boldogságot csupán egy dolog zavarta meg: nagyon fájt a derekam. (Plusz – csak, hogy izgalmasabb legyen a dolog – a fejem is iszonyúan fájt.)

És akkor elöntött az a keserűség, amit immár hét éve nagyon jól ismerek: “ez annyira rohadtul igazságtalan!, miért van az, hogy még ezeket a ritka – boldog és békés – pillanatokat sem tudom élvezni?, miért van az, hogy a fájdalom MINDENT a világon elront???”

De most (hét éve először…) másképp reagáltam: nem adtam át magam a keserűségnek és szomorúságnak. Ehelyett elmosolyodtam, és minden erőmmel a pozitív érzésekre összpontosítottam. A fejfájástól majd’ szétszakadt a fejem, a derekam sajgott és égett a fájdalomtól, de összeszedtem az erőmet, és a figyelmemet a napsütésre, a patakra, a madárcsicsergésre meg a kacsákra fordítottam. Vissza kellett sétálnom a motelbe, hogy bevegyek néhány jó erős fájdalomcsillapítót, de a séta közben ez a mondat járt a fejemben: „légy gyengéd önmagadhoz, amikor nagyon fáj” (egy nagyon egyszerű gondolat abból a könyvből, amit a parkban olvastam [Mary Ruth Velicki: Healing Through Chronic Pain]), és azt ismételgettem magamban, hogy igenis el fog jönni az az idő, amikor a boldog pillanatokat nem fogja beárnyékolni az állandó fájdalom.

Ez persze így elsőre egyáltalán nem tűnik óriási teljesítménynek, de higgyétek el: őszintén mosolyogni, miközben borzasztóan fáj – és nem ideig-óráig ám, hanem hét éve! – iszonyú nehéz dolog.

És még valami: mostanában minden este, mielőtt elalszom, őszintén és szívből HÁLÁT adok minden jó dologért az életemben. Persze mindig is nagyon jól tudtam, hogy borzasztóan fontos kicsit távolabbról, új perspektívából szemlélni az egyéni problémákat [itt élek ebben a fantasztikus országban, megvan mindkét kezem és lábam, nincs körülöttem háború, nem éhezem, csodálatos barátaim vannak, akik szeretnek és támogatnak, stb-stb…], de csak most, hogy elkezdtem rendszeresen beépíteni az életembe az effajta gondolkodást, most látom azt, hogy valóban mekkora gondolatmódosító ereje van (abszolút jó értelemben persze). Pedig annyira egyszerű dolog, hogy az nem igaz. Csak gyakorolni kell – de persze úgy, hogy át is érzi az ember, mert anélkül semmit sem ér.

Szóval röviden: elkezdtem lépéseket tenni afelé, hogy pozitív irányba változtassam meg a gondolataimat és érzéseimet, és ezt igyekszem gyakorolni még olyankor is, amikor a fájdalom miatt épp a mélyponton vagyok.

Apró lépések…



(P.S.: Meg akarok gyógyulni, mert rajzolni akarok!!!)

2013. november 24., vasárnap

Egy TIPIKUS hétvége.

Eljön végre a szombat, és örülök nagyon, mert egymillió elintéznivalóm van + egymillió dolgot szeretnék csinálni CSAK ÚGY kedvtelésből. Válaszolnom kéne arra a száz levélre, ami a postafiókomban illetve a Facebookon vár (már nagyon régóta…..), intézkednem kell (sokat!!) a közelgő kanadai utazással kapcsolatosan, intézkednem kell az ausztrál permanens vízumommal kapcsolatosan (nem kevés papírmunka), plusz rajzolnom kell(ene), hiszen megkaptam az első megrendelést az Etsy-boltomon keresztül, aminek borzasztóan örültem, de egyelőre képtelen voltam nekiállni a munkának a derékfájás miatt…….

Ehhez képest így néz ki a hétvége: egész álló nap a padlón fekszem, legbelül (hang nélkül) üvöltözöm, annyira fáj a derekam, és a fájdalom annyira elszívja az összes energiámat, hogy semmire de semmire nem vagyok képes, csak szép képeket nézegetni a neten, meg 1-2 videót megnézni esetleg (mondjuk aranyos állatokról, hogy picit jobb kedvre derüljek). Meg a kedvenc zenéimet hallgatni. És közben szedem be egymás után az erős fájdalomcsillapítókat, és várom (egyre csak várom) a hatást.

Ja és közben BORZASZTÓAN rosszul érzem magam amiatt, hogy már megint semmit  nem voltam képes elvégezni egész hétvégén, és már megint minden a következő hétvégére marad (amikor is megismétlődik ugyanez). És ostorozom magam emiatt.

Már nem nagyon emlékszem arra, milyen egy örömteli hétvége. Elhalványultak az emlékek.

2013. október 2., szerda

Bocsánat, ezt most angolul írtam, és nagyon nincs kedvem/erőm lefordítani. Bocsánat!

Wanna know what it feels like to have lived with fucking chronic PAIN for almost 7 years now? On days when the pain is extreme (like today) I absolutely hate everything and everyone. (Except for the people I love.) I hate AND abhor the fact that people around me are walking and talking and going about their everyday business without FEELING THIS UNBEARABLE FUCKING PAIN that I’m feeling. I absolutely HATE everything because this is what this fucking pain DOES. It sucks all the love out of you and it sucks all the will to live out of you. It fills you to the absolute brim with hate and unspeakable anger. The drugs don’t work, drinking and smoking doesn’t help, combining opiates with alcohol doesn’t help, soaking in a hot tub doesn’t help, acupuncture makes the pain worse, cupping-massage-physio-chiro-meditation-yoga-therapy-brain control-fucking positive thinking NOTHING NOTHING NOTHING HELPS. You know what I want? I want lots and lots and lots of lovely morphine. Oh what a BEAUTIFUL thought! Morphine dripping into my veins! Morphine! Please, god! But no one will give me morphine and there is no relief. None! This is no way to treat a living breathing human being! Even animals who suffer unbearable pain are euthanised and put out of their misery, the poor devils. Why can’t the same thing be done to me? Why?? Why? Today I asked Adam to be so kind as to give me a lethal injection if he wanted me to be happy and pain-free. (Poor Adam. As if it weren’t difficult enough in itself to live with someone who is suffering from chronic pain.) But why should this be surprising? That this is what I want? I can’t fucking take this anymore! And don’t even START with the “be positive think positive” rubbish. I’ve been doing that for the past 6.5 years!!! This is where it’s got me! FUCK! Seriously! Just to think what I could have done in these past 6.5 years! The drawings I could have finished. The progress I could have made as an “artist”. The languages I could have learned. The books I could have read. Or written. The sweet little kids I could have helped in orphanages in various parts of the world. FUCK THIS GODDAMN FUCKING SHIT. Wanna know my thoughts? I think it’d be better to be bound to a wheelchair than to live with chronic PAIN. I think it would be better to have no arms and legs but live with NO PAIN. I think it’d be better to have cancer and have my breasts chopped off – just as long as I didn’t have to live with CHRONIC FUCKING PAIN. You know what would be second best to morphine? Getting a bigass bomb and attaching it to my body and blowing myself to fucking pieces. (Strictly without hurting any other living thing, of course! I would never want to hurt anybody else, no matter how unbearably terrible I felt – never ever ever.) Hallelujah! The second best way to exit this world. Just a sweet explosion… and being blown to fucking smithereens. Quickly reduced to nothing. Into nothingness, where there is no pain, no pain.            
This is what it feels like.

2013. augusztus 25., vasárnap

Nos, elérkezett ez a nap is.

Nem tudok többé teljes munkaidőben dolgozni. (A derékfájás miatt, természetesen.) Az elmúlt hetek a következő homályos képpé folynak össze a fejemben: a nappaliban fekszem a földön, és annyira brutálisan fáj a derekam, hogy alig – vagy egyáltalán nem – bírok dolgozni, mert csillagokat látok a fájdalomtól. (Mint ahogy most is.)

Az egyetlen szerencsém, hogy a feletteseim borzasztóan megértőek és rugalmasak.... Úgyhogy maradhatok ugyanebben a pozícióban, de részmunkaidőben, és úgy, hogy itthonról dolgozom – de hetente kb. egyszer azért be kell majd néznem az irodába.

Végre megvan a diagnózisom (SIJD, azaz „sacroiliac joint dysfunction” – SI-ízület diszfunkció); Ausztrália legjobb SI-specialistája kezel; és mindent megteszek a gyógyulásom érdekében (az utolsó betűig betartom orvosaim és gyógytornászaim előírásait/javaslatait): mégsincs semmi javulás, SŐT.
Szóval úgy tűnik, igaza volt a dokimnak, amikor azt mondta, hogy kb. egy évbe fog beletelni, mire jobban érzem magam. Az elmúlt hetekben olyan szörnyen rosszul voltam, hogy nem volt nehéz arra a végső következtetésre jutnom, hogy képtelen leszek így teljes munkaidőben dolgozni még egy évig.

Az anyagiak miatt természetesen nagyon aggódom, de vannak terveim arra vonatkozóan, hogy hogyan fogom kipótolni az ily módon drasztikusan lecsökkenő fizetésemet. (Olyan munkával persze, amit itthonról végezhetek. Irodába bejárni minden nap: erre képtelen vagyok jelen állapotomban.) Hála istennek most már nem kell munkavállalási engedély meg hasonlók miatt aggódnom, hisz pont ugyanúgy vállalhatok munkát, mint bármely ausztrál állampolgár. És ha csak belegondolok, mennyi nehézséget küzdöttem már le az elmúlt években..., optimista vagyok!
De az új – „kiegészítő” – munka jellegéről egyelőre nem árulok el többet. Ha minden apró részletet elárulok, megölöm az izgalmat, és nem marad egy szál olvasóm sem. [Elkínzott mosolygós szmájli helye.]

(Borzasztóan, borzasztóan fáj a derekam.)

Szóval,
visszatérve...
Mindent egybevetve és mindent latba véve –
csak egyetlen, egyetlen kívánságom van, semmi más.

Múljon már el végre
múljon már el végre
múljon már el végre ez a borzalmas fájdalom. Könyörgöm!!

2013. július 20., szombat

Interjú önmagammal.


(Szükségem volt valakire, aki feltesz néhány fontos kérdést, és senki nem akadt a közelben, aki meginterjúvolt volna.)

(Forrás: Facebook)


Ugorjunk egyből a közepébe. Miért nem rajzoltál semmit már 8 hónapja?
– Azért, mert rohadtul fáj a derekam. Hat és fél éve fáj, de az utóbbi időkben rosszabbodott a helyzet. A rajzolás nekem azzal jár, hogy nagyon hosszú ideig ülök egy helyben, ezt viszont már jó ideje nem tehetem meg, mert iszonyúan fáj tőle a derekam. Kipróbáltam az állva rajzolást, de attól meg a hátam fájt. Fekve pedig nem megy.


Szomorú vagy emiatt?
– Szerinted?? Borzasztóan.


Mit fogsz kezdeni ezzel a helyzettel?
– Nem tudom még. Lehet, hogy megváltoztatom a rajztechnikámat. Lehet, hogy elkezdek majd fekve rajzolni. Vagy olyan rajzokat készítek majd, amelyeket nagyon rövid idő alatt be lehet fejezni (rövid ideig kibírom az ülést, csak túl sokáig nem). Mindez persze merőben más stílust eredményezne; a régivel teljességgel fel kéne hagynom. Vagy lehet, hogy írok egy könyvet.


– Tessék?
– …Mert nem szeretnék az az ember lenni, aki több mint hat éven keresztül nyavalygott és sajnáltatta magát és mindenkinek az agyára ment. Sokkal inkább szeretnék az az ember lenni, aki legalábbis megpróbált valami értelmeset kihozni az életből, még akkor is, amikor a körülmények ezt csaknem lehetetlenné tették. Annyira szeretnék valami kis jót találni ebben a k*rva sok szenvedésben és nyűglődésben és fájdalomban. És hát amikor az embernek iszonyúan fáj valamije, akkor sokkal könnyebb írni, mint rajzolni. Írni bármilyen testhelyzetben lehet, csak egy laptop kell hozzá.  


– Miről szólna a könyv?
– Kérlek, ne kérdezz a könyvről. Per pillanat ez a terv még szigorúan titkos, úgyhogy kérlek, kezeld úgy.


– Rendben. Hm… Élvezed, hogy önmagad interjúalanya vagy? Ha igen, miért?
– Határozottan élvezem. Azt hiszem, azért, mert rengeteg olyan dolog van bennem, amit nagyon szeretnék megosztani. Meg azért, mert életem során távolról sem tettek fel nekem annyi kérdést, amennyit szerettem volna, hogy feltegyenek. Egyenesen imádom a kérdéseket meg a kérdőíveket. Mindig is imádtam őket. Borzasztóan szeretem, ha kérdeznek tőlem – na persze nem hülyeségeket.


– Mi az?


Semmi, csak most nem merek kérdezni. Félek, nehogy valami hülyeség legyen a következő kérdésem.
– Nyugi, folytasd csak.


OK. Mi a helyzet mostanában a derekaddal, hol tartanak a vizsgálatok?
– Az elmúlt hetekben elvégeztek rajtam néhány speciális képalkotó vizsgálatot, és most nagyon úgy tűnik, hogy végre megvan a DIAGNÓZIS, amire hat és fél évig áhítoztam. A diagnózis: jobboldali sacroiliacalis ízület diszfunkció. /Plusz porckopás, meg ízületi gyulladás, meg csípőideg-becsípődés./ Nem egyszerű. Július 4-én megyek a (legutóbbi) orvosomhoz, hogy megbeszéljük a kezelést és a következő lépéseket.


Üzensz valamit az – ööö – “rajongóidnak”?
– Igen. A következőket: NAGYON sajnálom, hogy egyetlen k*rva dolgot nem rajzoltam immár 8 hónapja. Nagyon sajnálom, hogy ez az oldal teljesen meghalt. Sajnálom. És ha ez a krónikus-testi-fájdalom-szüntelen-agónia önmagában nem lenne elég, ezen felül vannak még egyéb személyes sz*rságok is, amik visszatartanak. Például az, hogy „művészként” borzasztóan-bozasztóan kicsi az önbizalmam. Azt sem tudom, alkalmazhatom-e magammal kapcsolatban ezt a szót. Mert én nem jártam a Képzőművészetire, és semmilyen releváns képesítéssel nem rendelkezem. Na, tessék. Ez az én kis vallomásom.


– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Igazán nincs mit. Bármikor rendelkezésedre állok. És ide még szeretném bemásolni az egyik kedvenc kis dalocskámat, hogy mindenki jobban érezze magát (főleg én):

“I AM WHAT I DO
I AM WHAT I'VE DONE
I'm sorry
Sorry
Sorry
Sorry.”

2013. március 12., kedd

Két éve Ausztráliában.

Február 17-én volt pontosan 2 éve, hogy megérkeztem ebbe a fantasztikus országba, Ausztráliába. Aznap szerettem volna írni egy kis szösszenetet erről a két évről, valamint arról, mennyire borzasztóan hálás vagyok, amiért itt élhetek. 
Ehelyett az egész napot a padlón fekve töltöttem, annyira fájt a derekam. 
...Az elmúlt napokban végre egy kis javulást tapasztalhattam, hála a Physiocise nevű remek intenzív fizioterápiás programnak, ma viszont már megint iszonyúan fáj (most is éppen). 
Drágáim, ugye eljön egyszer az az idő, amikor végre nem a fájdalomról fog szólni az életem?? Ugye?... Az ilyen napokon, mint a mai, nagyon nehéz ezt elhinni.

2012. december 28., péntek

Az abszolút mélypont.

Ez most rendhagyó lesz. TUDOM, hogy az emberek nem szoktak ilyeneket írni a blogjukba, mint amit most én fogok, de nem bírom ezt tovább egyedül, és muszáj megosztanom. Előre is elnézést kérek... Brutálisan őszinte leszek, és lehet, hogy egyeseknek túl felkavaró lesz az alábbi olvasmány.

Az egyetlen dolog, ami tegnap visszatartott attól, hogy bevegyem a lakásban fellelhető összes gyógyszert (ami nagyon sok) és végre véget vessek ennek az egésznek, az az, hogy nem szeretnék Ádámnak, családomnak, és barátaimnak szörnyű fájdalmat okozni. Csak és kizárólag miattuk, miattatok nem tettem meg.

Ez most egyáltalán nem túlzás, nem szenzációhajhászás, és nem a drámakirálynőt játszom. Ez a teljesen őszinte igazság. Miért? Mert hat éven keresztül nem adtam fel: kitartóan, szorgalmasan, összeszorított fogakkal (miközben embertelenül fájt a derekam) jártam sorra a különféle orvosokat, specialistákat. Kipróbáltam hagyományos és alternatív gyógymódokat – a teljesség igénye nélkül: gyógymasszázst, gyógytornát, kiropraktőrt, meleg-/hidegpakolást, kínai köpölyözést, elektroakupuntúrát, a világ összes fájdalomcsillapítóját, antidepresszánst; jártam pszichológusnál, pszichiáternél. Itthonra vettünk kis shiatsu-masszázsgépet, amit állandóan használok; BOSU-labdát, amivel erősítő gyakorlatokat végzek; és inverziós asztalt, amelynek segítségével fejjel lefelé lógok, mint a denevér, hogy ezáltal nyújtsam a csigolyáimat és enyhítsem a rájuk nehezedő nyomást. Sok-sok ezer dollárt költöttem orvosokra, tesztekre, kezelésekre, gyógyszerekre. Rendszeresen járok úszni (ez alatt ne pancsolást értsetek, hanem minden munkanapon 1250 méter gyorsúszást), Bikram jógára járok, és ha a derekam engedi, akkor futni is elmegyek; mindezt amellett, hogy itthon tornázom, masszíroztatom a derekam a kis shiatsu-géppel, és naponta kétszer használom az inverziós asztalt.

Szóval így telt az elmúlt 6 év. És ennek ellenére vannak olyan napok, mint a tegnapi. Már előző este elkezdett fájni a derekam. Elaludni csak Xanax segítségével tudtam. Reggelre ébredve még rosszabb lett, és a nap folyamán egyre rosszabb és rosszabb. Délután befeküdtem az ágyba, és késő estig ott feküdtem. Egész nap nem tudtam enni, annyira fájt a derekam. Potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Bevettem vagy 6 fájdalomcsillapítót, de akár mentolos cukorkát is bevehettem volna helyettük, mert a hatásuk abszolút nullával volt egyenlő. NEM TUDJÁTOK ELKÉPZELNI, milyen ez a fájdalom. Annyira intenzív,  hogy csak sikítozom és őrjöngök belül (néha egy kicsit hangosan is), és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy NEM AKAROK ÉLNI TOVÁBB, meg akarok halni most azonnal, mert ezt a fájdalmat lehetetlen elviselni. MINEK ÉLJEK, ha nem tudok normálisan működni, nem tudok szeretni, nem tudok RAJZOLNI, és előbb-utóbb a munkámat is elveszítem emiatt, mert nem leszek képes bejárni???

A hat év alatt nem először éreztem így – hajjaj... Nagyon sokszor éreztem már így. Túl sokszor. Emlékszem azokra az éjszakákra – még Budapesten –, amikor egész éjszakákat végigvirrasztottam,  mert annyira iszonyúan fájt, hogy képtelen voltam aludni. Kinn ültem a konyhában, egyik cigarettát szívtam a másik után, az öklömet harapdáltam a fájdalomtól, potyogtak a könnyeim, körülöttem üres borosüvegek és üres Xanaxos gyógyszerlevelek. Meg arra is emlékszem, amikor Kanadába utaztam több hónapra, hátha az ottani orvosok segíteni tudnak. Naphosszat feküdtem a padlón a szobámban, iszonyú fájdalomban; egyedül a zene tartott életben: az volt az infúzió, ami a fejhallgatóm kábelén keresztül áramlott belém, és a könnyeim teljesen eláztatták a fejhallgató szivacsát.

Hogy lehet ilyen állapotban dolgozni, szeretni, kapcsolatokat ápolni? A rajz, az alkotás – ami pedig a legfontosabb lenne számomra az életben – mindössze hiú ábránd marad... Így meg mi értelme az életnek?

Semmi.

Drága barátaim! NEM azért írom ezt, mert tanácsokat várok Tőletek. Millió tanácsot kaptam már, és szépen-türelmesen meg is fogadtam, ki is próbáltam őket. Tudom, hogy van még talán egy-két olyan dolog, amit nem próbáltam (hipnózis és hasonlók); ha lesz még erőm, azokat is sorra kipróbálom. Akkor miért írtam le mindezt? Hát csak azért, mert nem bírom ezt egyedül. Nem bírom magamban tartani. Meg kell osztanom mindenkivel. Hátha így könnyebb lesz elviselni, ha kiírom magamból és elmondom mindenkinek. NEM várok semmiféle tanácsot vagy visszajelzést – egyszerűen csak ki kellett adnom magamból, mert ha magamban tartom, egész biztosan beleőrülök.

[P.S. A legutóbbi specialista, akinél jártam, azt mondta, mégsem a DDD („Degenerative Disc Disease”) a fájdalmam okozója. Fogalma sincs, mi az okozója. Az egyetlen dolog, amit még nem vizsgáltak nálam – és amire így gondolni tud –, az a sacroiliacalis ízület, illetve annak a sérülése. Január 7-én megyek egy SI-ízület specialistához. Aztán meglátjuk. Nem reménykedem túlságosan, hisz olyan sokszor reménykedtem már mindhiába.]

2012. november 4., vasárnap

Emese Version 3.3.2



....És akkor még valamit szeretnék elmesélni, ami ugyan abszolút nem illik bele az imént taglalt általános időhiány-idegesség-rajzhiány témakörbe, de ha már így írni kezdtem, akkor jobb, ha most leírom ezt is, hisz lehet, hogy legközelebb megint csak 6-7 hónap múlva frissítek blogot.

Arról szeretnék Nektek most mesélni kicsit, hogy én tényleg, valóban, frankón imádom a változást, a kihívásokat, az ÚJat, és a tanulási lehetőségeket.

Nos, soha életemben nem dolgoztam még „piacmenedzser” pozícióban. (Pláne nem Ausztráliában, hehe.) Mikor elkezdtem, lövésem nem volt arról, mi az, hogy PPC, CTR, pay per lead, white label, meg a társaik.
Mikor megkaptam az első, sok oldalas havi piaci jelentést/kimutatást, hogy akkor most elemezzem ki és írjam össze a meglátásaimat, akkor finoman elkezdett remegni a térdem.
Elemezzem?
Számokat? Grafikonokat? Százalékokat?
ELEMEZZEM?...

[De hiszen én abban vagyok jó, hogy érzéseket-hangulatokat-érzelmi nüanszokat-színeket-hangokat-szagokat gyűjtsek össze, alakítsak át, öntsek új alakba (mondjuk egy rajz formájában). Én énekelni szeretek; filmeken sírni idióta módjára, fényképeket nézegetve elérzékenyülni, esőben táncolni, barátok előtt magamból komplett hülyét csinálni. Szőrös állatokat simogatni, csillagokat bámulni, az óceán hullámainak hangját hallgatni.]

Én nem értek a számokhoz egyáltalán.

No – mondom magamban – hát ha ez nem elég nagy kihívás a faölelgető-virágszagolgató kis Emesének, akkor semmi nem az.
Nekiültem. Persze előtte alapos kutatómunkát végeztem, ezt mondanom sem kell. Aztán összeszedtem minden bátorságomat analizáló képességemet, lényeglátásomat, gyakorlatiasságomat (nem túl sok van, de azt mind összeszedtem). Aztán (nagyjából négy hónapja volt ez) megírtam az első elemzésemet.

Hát, ha hiszitek, ha nem, a főnököm reakciója az volt, hogy azt mondja „jobban értesz te a számokhoz, mint gondolnád!”. El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem. Iszonyúan jólesett.
Természetesen jeleztem azokat a dolgokat, amikben nem voltam teljesen biztos, és a feletteseimtől megkaptam minden szükséges segítséget/tanácsot/felkészítést. Úgyhogy amikor a következő jelentést kézhez kaptam, már ezerszer magabiztosabb voltam. Az utána következő jelentést meg már alig bírtam kivárni, mint ahogy azt is, hogy elkészíthessem a kis elemzésemet. Azt vettem észre, hogy hazafelé menet is az adott havi jelentés jár a fejemben, és izgatott vagyok, és tele vagyok új ötletekkel. Azaz: alig ismertem magamra. Teljesen új érzés volt, és mint ilyen, roppantul örültem neki.

Rengeteg más embernek bizonyára eléggé jelentéktelen – sőt, megmosolyogtató – dolognak tűnik mindez. Én viszont most egy merőben más oldalról ismertem meg önmagamat, és ez nagy örömmel tölt el.

De még nagyobb (sokkal nagyobb) örömmel töltene el, ha lenne elég időm és energiám rajzolni. Mondjuk egy kiállításravalót. Aztán meg egy másik kiállításra valót. Meg még többet és többet, és aztán egyre nagyobb kiállításokat szerveznék. Túl sokat akarok? Nem tudom. Nem szeretnék megalkudni – csak ezt tudom biztosan.