2011. április 18., hétfő

"Hümm", ahogy ezer éve nem látott barátnőm, Frenchyke mondaná.

Nem véletlenül nem frissítettem ilyen régóta ezt a blogot.
Egyszerűen csak nem akartam rinyálni.

Kérdések önmagamhoz (vagy bárkihez, aki válaszolni tud): direkt csinálom ezt, hogy akadályokat görgetek magam elé? Néha nagyon úgy tűnik. Már csak abból kiindulva, hogy folyton olyan helyzetekbe keverem magam, amelyekről TUDOM, hogy nem lesznek egyszerűek. Vagy -- esetleg -- NAGYON keveset tudok róluk, ami szintén garantálja azt, hogy nem lesznek egyszerűek.
Egy rohadt mazochista vagyok? (De MIÉRT?? Miért miért miért miért miért??) Vagy meggondolatlan? Vagy egy vakmerő őrült?
Csak úgy beleugrani dolgokba, mert a szívünk úgy diktálja, aztán majd lesz, ami lesz -- mások is csinálnak ilyeneket???... Ha igen, van esetleg valami "Daredevils Anonymous", ahová csatlakozhatnék, és ahol segíteni tudnának?...
...És hasonló kérdések.

Persze nem csak rinyálással telt az elmúlt hónap. Pl. hullámokat is "meglovagoltunk" (szörfdeszka nélkül... csak úgy mezei módra) a Csendes-óceánban. Aztán amikor nevetőgörcsöt kaptam, nem bírtam megtartani magam, és a hullámok úgy sodortak összevissza, mint egy tehetetlen kis fadarabot, és Ádám alig bírt megfogni. Ettől persze még jobban kellett nevetnem. :-)
Gyönyörködtem az óceánparti homok tapintásában, finomságában, szépségében. Egy partmenti olasz kajáldában (Papa Giovanni) isteni fagyit ettem, fáradtan, sós-kócos hajjal, mezítláb, miközben a rászáradt homokot söprögettem le a talpamról, és már-már ausztrálnak éreztem magam.
Irigykedve néztem a rengeteg napbarnított szörföst; megfogadtam, hogy HA MAJD EGYSZER VÉGRE lesz itt munkám, veszek szörfdeszkát és én magam is megtanulok szörfözni.