2011. június 26., vasárnap

Flashback

...Főképp azoknak, akik csak későn csatlakoztak az eseményekhez. 

Hát szóval az úgy volt, hogy még tavaly tavasszal eldöntöttem, hogy elutazom Dél-Amerikába, Kolumbiába, hogy egy árvaházban önkénteskedjek. Az árvaház vezetőivel személyesen is találkoztam, le is zsíroztam velük a dolgot, és idén január 21-e után utazhattam volna. (Azoknak, akik most megkérdeznék, hogy miért: 1) hosszú évek óta égek a vágytól, hogy elutazzak Dél-Amerikába, 2) mindig is szerettem volna hátrányos helyzetű kisgyerekekkel foglalkozni, 3) nagyon régóta szeretnék jól megtanulni spanyolul. Arról nem is beszélve, mennyire imádom a Los Fabulosos Cadillacs, illetve Vicentico, João Gilberto, Antonio Carlos Jobim, Astor Piazzolla, Stan Getz stb stb. zenéjét... Egyszóval nekem Dél-Amerika lett volna az álmok netovábbja.) Akkor még távmunkában dolgoztam fordítóként, és hát ez a munka tökéletesen végezhető lett volna zavartalanul a világ bármely pontjáról, így Kolumbiából is. Ez volt a nagy terv.

Aztán közbeszólt Ádám. :)

Ádám utál magáról beszélni, illetve utálja, ha információkat osztanak meg róla, és ezt szeretném is tiszteletben tartani, úgyhogy nem fogok róla sokat elárulni. Csak annyit (hehe...), hogy engem már akkor levett a lábamról, amikor 12 éve először találkoztunk Torontóban. Én alig 20 éves voltam, ő meg 17. Nekem remegni kezdett a térdem, ő meg... Semmire nem emlékszik az egészből. :-))) No mindegy, fátylat rá. Aztán én 2000-ben Kanadából Magyarországra költöztem, és 1-2 évvel később felvettem Ádámmal a kapcsolatot. Összebarátkoztunk. (Nem, ez nem valami kódnyelv; szigorúan csak barátok voltunk, semmi több.) Később a munka/egyetem/egyebek miatt elveszítettük a kapcsolatot, és azt már csak emailből tudtam meg, hogy ő időközben Ausztráliába költözött. Én meg... Hát, végül 11 évet Budapesten töltöttem... És akkor visszaérkezünk a közelmúltba, pontosabban a tavalyi évhez és a kolumbiai tervekhez. Tavaly nyáron – mit ad isten – ismét felvettem Ádámmal a kapcsolatot, ezúttal Facebookon. Elkezdtünk levelezni, aztán egyre többet leveleztünk, aztán meg még többet, és – hogy, hogy nem – egymásba szerettünk. (Kösz szépen, Mark Zuckerberg!) Ja, ne kérdezzétek, hogy hogy lehet ezt Facebookon keresztül. Ehhez tehetség kell. :P Na szóval, természetesen beszámoltam Ádámnak a kolumbiai tervekről, ő pedig egy idő után megemlítette, hogy mi lenne, ha inkább Ausztráliába mennék önkénteskedni. Fél évnyi levelezés után aztán szépen megbeszéltük, hogy akkor én feladom a dél-amerikai álmot és inkább Ausztráliába utazom.

Hát így érkeztem ide. Ja, mellesleg úgy, hogy ideutazásom előtt kb. 8 éve(!) láttam Ádámot utoljára. Nyolc év elteltével a sydney-i repülőtéren találkoztunk ismét, idén februárban. Azóta együtt élünk. (Na ehhez is tehetség kell.) :-)

Ezek után minden csodálatosan szép és jó lett volna, csak... Elveszítettem a fordítómunkámat (megszűnt a cég, amely alkalmazott). Ekkor őrült munkakeresésbe kezdtem, ami hónapokig semmi sikerrel nem járt, hisz itt egyelőre csak turistavízummal rendelkezem (és hadd ne részletezzem, ez mi mindenre jogosít fel és mi mindenre nem). Erőt vett rajtam a kétségbeesés, visszatért az átkozott derékfájásom, amely közel 4 évig pokollá tette az életemet, minden bajom volt.

Végül addig-addig ügyeskedtem, amíg egyszerre két munkát is találtam magamnak. Vasárnap és hétfőn pincérkedem egy kávézóban, ahol iszonyatos a hajtás és egy percre sincs megállás. Keddtől péntekig pedig 2 édes-drága-ennivaló-tündéri kisgyerekre vigyázok (4 és 5 évesek). Igen, ez azt jelenti, hogy csak egy szabadnapom van (szombat). A bébiszitterkedést imádom (végül mégis teljesült a vágyam, hogy gyerekekkel foglalkozzak, csak kicsit másképp...), a pincérkedés viszont kemény meló, de a nehéz pillanatokban elképzelem, hogy Amélie vagyok a Két Malom nevű montmartre-i kávézóban. Ez egyből romantikusabbá teszi a helyzetet.

Szóval fordító-műfordítóból lefokozódtam pincérnő-bébiszitterré. (ELTE-s Masters diplomával a zsebemben.) Leesik-e az aranygyűrű az ujjamról? Dehogy esik. Sohasem volt rajta aranygyűrű. (Ezüst sem.) Én TÉNYLEG imádom a változást. És ebből a helyzetből is igyekszem kihozni a legjobbat. Vagyis hát... Nem is kell azon annyira igyekezni. Ha csak arra gondolok, hogy az édes kisgyerekekkel töltött idő alatt mennyi szeretetet adok-kapok, máris bőven megéri az egész.

Amióta ismét dolgozom, minden helyrejött.

A derékfájás és a kétségbeesés elmúltak – sőt, még az esős időszak is, és ismét gyönyörűen süt a nap. Szó szerinti ÉS átvitt értelemben. Ismét látom, mennyire csodaszép ez a hely. Hát ki látott már olyat, hogy télen 20 fok van és szikrázóan süt a nap?... EZERFÉLE virág virágzik és illatozik; amerre nézek, mindenhol gyönyörű sötétzöld fák-pálmafák-bokrok-fű; a fákon szivárványszínű papagájok... Állandó madárcsicsergés... Mint az Édenkertben. 

Esténként pedig a cuki kis posszumokat igyekszem magamhoz édesgetni a fákról. Kisebb-nagyobb sikerrel. :-)

2011. június 18., szombat

Segítség...

....Teljesen maga alá temetett a RENGETEG megválaszolatlan email.
Bocsánat!!!.....
Holnap munka után keményen nekiállok a levélírásnak. Ne haragudjatok!

2011. június 13., hétfő

:-)

Igen-igen, frissítenem kéne már, csak mióta két melóhelyem van, nincs időm blogot írni -- fura, nem? :-))
Ez NEM azt jelenti, hogy megfeledkeztem Rólatok. Szó sincs róla. Imádlak Benneteket.