2012. november 4., vasárnap

Emese Version 3.3.2



....És akkor még valamit szeretnék elmesélni, ami ugyan abszolút nem illik bele az imént taglalt általános időhiány-idegesség-rajzhiány témakörbe, de ha már így írni kezdtem, akkor jobb, ha most leírom ezt is, hisz lehet, hogy legközelebb megint csak 6-7 hónap múlva frissítek blogot.

Arról szeretnék Nektek most mesélni kicsit, hogy én tényleg, valóban, frankón imádom a változást, a kihívásokat, az ÚJat, és a tanulási lehetőségeket.

Nos, soha életemben nem dolgoztam még „piacmenedzser” pozícióban. (Pláne nem Ausztráliában, hehe.) Mikor elkezdtem, lövésem nem volt arról, mi az, hogy PPC, CTR, pay per lead, white label, meg a társaik.
Mikor megkaptam az első, sok oldalas havi piaci jelentést/kimutatást, hogy akkor most elemezzem ki és írjam össze a meglátásaimat, akkor finoman elkezdett remegni a térdem.
Elemezzem?
Számokat? Grafikonokat? Százalékokat?
ELEMEZZEM?...

[De hiszen én abban vagyok jó, hogy érzéseket-hangulatokat-érzelmi nüanszokat-színeket-hangokat-szagokat gyűjtsek össze, alakítsak át, öntsek új alakba (mondjuk egy rajz formájában). Én énekelni szeretek; filmeken sírni idióta módjára, fényképeket nézegetve elérzékenyülni, esőben táncolni, barátok előtt magamból komplett hülyét csinálni. Szőrös állatokat simogatni, csillagokat bámulni, az óceán hullámainak hangját hallgatni.]

Én nem értek a számokhoz egyáltalán.

No – mondom magamban – hát ha ez nem elég nagy kihívás a faölelgető-virágszagolgató kis Emesének, akkor semmi nem az.
Nekiültem. Persze előtte alapos kutatómunkát végeztem, ezt mondanom sem kell. Aztán összeszedtem minden bátorságomat analizáló képességemet, lényeglátásomat, gyakorlatiasságomat (nem túl sok van, de azt mind összeszedtem). Aztán (nagyjából négy hónapja volt ez) megírtam az első elemzésemet.

Hát, ha hiszitek, ha nem, a főnököm reakciója az volt, hogy azt mondja „jobban értesz te a számokhoz, mint gondolnád!”. El sem tudjátok képzelni, mennyire örültem. Iszonyúan jólesett.
Természetesen jeleztem azokat a dolgokat, amikben nem voltam teljesen biztos, és a feletteseimtől megkaptam minden szükséges segítséget/tanácsot/felkészítést. Úgyhogy amikor a következő jelentést kézhez kaptam, már ezerszer magabiztosabb voltam. Az utána következő jelentést meg már alig bírtam kivárni, mint ahogy azt is, hogy elkészíthessem a kis elemzésemet. Azt vettem észre, hogy hazafelé menet is az adott havi jelentés jár a fejemben, és izgatott vagyok, és tele vagyok új ötletekkel. Azaz: alig ismertem magamra. Teljesen új érzés volt, és mint ilyen, roppantul örültem neki.

Rengeteg más embernek bizonyára eléggé jelentéktelen – sőt, megmosolyogtató – dolognak tűnik mindez. Én viszont most egy merőben más oldalról ismertem meg önmagamat, és ez nagy örömmel tölt el.

De még nagyobb (sokkal nagyobb) örömmel töltene el, ha lenne elég időm és energiám rajzolni. Mondjuk egy kiállításravalót. Aztán meg egy másik kiállításra valót. Meg még többet és többet, és aztán egyre nagyobb kiállításokat szerveznék. Túl sokat akarok? Nem tudom. Nem szeretnék megalkudni – csak ezt tudom biztosan.

Fellengzős /sznob/ címet akartam adni a legújabb bejegyzésemnek, úgyhogy tessék: À la recherche du TEMPS perdu.



Reggel, munkába menet, a Central állomásról kifelé zúduló emberfolyamban hömpölyögve: no akkor írom az új blogbejegyzéseket. A fejemben.

Megfogalmazom az elmúlt hónapok rengeteg történését; az érzéseket, benyomásokat, tapasztalatokat, gondolatokat – vagy legalábbis egy részüket. Aztán ami a tényleges számítógépbe való bepötyögést illeti: nos, arra mostanában sajnos 6-7 hónapot kell várni.

Mert mi történik, miután kievickéltem a Central állomásról?
Besétálok a trendi új irodánkba. Dolgozom szorgalmasan ebédszünetig. Ebédszünetben elmegyek úszni, vagy futni, vagy boot camp edzésre a kollégákkal. (Heti 4-5 alkalommal sportolnom kell, hogy ne fájjon a derekam – vagy ez, vagy az állandó derékfájás. Nem is kérdés, melyiket választom. Még szerencse, hogy imádok sportolni.) Aztán folytatódik a munka, kb. este 6-ig. Hazafelé a vonaton átgondolom, mi mindent kell vennem a Coles szupermarketben. Mire hazaérek, este 7. Ekkor nekiállok főzni (nem csak aznap estére, hanem másnapra is, mert nem akarom, hogy Ádám gyorsétteremben vásárolt kaját egyen ebédre). Aztán vacsorázunk; lefutjuk a szokásos köröket arra vonatkozóan, hogy ki válassza ki, milyen zenét hallgatunk főzés/vacsorázás/elpakolás/mosogatás közben.  (Ádám kedvenc zenéinek 80%-a noise; az én kedvenc zenéimnek 80%-a Mike Patton. Egy kevés átfedés azért akad.) Közben megbeszéljük a nap történéseit. Ha szerencsém van, és az előző napról maradt még elég kaja (azaz nem kell főznöm), akkor az így nyert időt kihasználom mosásra, teregetésre, macskavécé-takarításra, satöbbi.
Utána pedig leülök a gép elé, ránézek az órára, és a hajam tépem, mert megint csak 1-2 emailre maradt időm válaszolni (ha egyáltalán maradt) – a kb. ötvenből, amely mind válaszra vár. De ha nagyon fáradt vagyok, akkor egy vagy két email megírására sincs energiám. A megválaszolatlan emailek száma egyre nő; vele együtt pedig a frusztrációm is. (A frusztrációt nem a kapott emailek okozzák – hiszen imádok leveleket kapni! –, hanem az, hogy nincs időm válaszolni, pedig NAGYON szeretnék.)

Mostanában sokkal idegesebb és frusztráltabb vagyok, mint általában. Miért?
Más hogyan oldja meg az állandó IDŐHIÁNY problémát?
Mi van azokkal a nőkkel, akiknek kettő vagy három gyerekük van, ÉS dolgoznak...? Ha ők meg tudják oldani, akkor ÉN mit rinyálok itt?? Miért tűnik ez nekem akkora megoldhatatlan problémának?...

Hát talán azért, mert engem folyton, szünet nélkül emészt belül az, hogy RAJZOLNI AKAROK.
Ezért idegesít borzasztóan, elmondhatatlanul az idő hiánya.
A rajzhoz/festéshez rengeteg idő kell... És nem csak idő természetesen (hisz az még önmagában nem lenne olyan megoldhatatlan probléma, hogy 20-30 percnyi szabadidőt találjak itt-ott). Hah, csakhogy ez édeskevés – sőt, igazából a nullával egyenlő. 20-30 perc pont arra elég, hogy kihegyezzem (késsel) a ceruzákat, kiválasszam a megfelelő papírt, letakarítsak mindent az asztalról (saját rajzasztalom természetesen nincs, ezért azt az asztalt kell használnom, amit minden másra használunk), kiiktassak mindenféle zavaró tényezőt a környezetemből, kényelmes ruhába öltözzek, beállítsam a kis masszázsgépet (a derekamnak) a széken, és leüljek.

A rajzhoz nem csak, hogy sok-sok-sok idő (és nyugalom) kell, hanem ráhangoltság, ihletettség, és viszonylagos lelki béke és egyensúly. Ha ez nincs meg, eszembe sem jut leülni rajzolni, hisz úgysem menne. Idő, nyugalom, ráhangoltság, ihletettség, lelki béke és egyensúly: ennek kéne mindnek együttesen jelen lennie este 9-10 körül, miután végeztem a főzéssel és az otthoni teendőkkel. Csakhogy legkésőbb 11-kor már aludnom kell, hogy másnap ne legyek kialvatlan. Az eredmény, azt hiszem, mindenki számára világos.

„De hát ott van a hétvége!” Bizony. És mennyire stresszes tud lenni az a nyamvadt két rövid nap, amibe az ember ezerféle dolgot bele akar sűríteni! Minél több takarítást/mosást/főzést, hogy hétközben annál kevesebb legyen. Aztán jó lenne egy kicsivel tovább aludni, mint hétköznapokon. Meg nagybevásárolni. Emailekre válaszolni. (Úgysem sikerül mind az ötvenre, de egy-kettőre legalább...) És természetesen kell valami közös program is Ádámmal, hiszen hétköznap olyan kevés időnk van egymásra. Jó lenne megnézni legalább egy filmet. Még jobb lenne elmenni valahova, mondjuk koalákat simogatni......, de legalább sétálni egyet és meginni egy kávét/sört valahol. Ja de közben mindketten nagyon szeretnénk OLVASÁSRA is időt szakítani. Meg ezt a blogot is gyakrabban szeretném frissíteni, nem csak minden 6 hónapban egyszer. És persze még nem említettem az egyéb dolgokat, amik felhalmozódnak a hét során, és csak a hétvégén van időnk foglalkozni velük.

Komolyan mondom, súlyos bűntudatom van, miközben mindezt írom, mert tudom, hogy ezen sorok olvasói közül soknak kisgyereke(i) van(nak), ezért úgy érzem, nekem egyáltalán nincs jogom itt időhiányra panaszkodni....

Talán azért vagyok sokkal frusztráltabb, és azért visel meg jobban ez a probléma, mert nincs itt EGY ÁRVA családtagom sem (és barátom sem túl sok, sőt...)? Soha nincs olyan hétvége, hogy elmegyünk anyuékhoz családi vacsorára, anyu fincsi sütit süt, apuval finom bort iszunk, nevetünk sokat, és emiatt aztán szépen elszáll az idegesség és stressz, és nyugodtabban, feltöltődve térek haza, és minden sokkal könnyebbnek tűnik. (Ez egész pontosan 12 éve folyamatosan hiányzik az életemből.)

De olyan sincs, hogy találkozom este a legjobb, legkedvesebb, legszeretettebb barátaimmal, és egy-két sör mellett az élet minden nagy problémáját megvitatjuk, és ráeszmélek, hogy NEM VAGYOK EGYEDÜL, egyáltalán nem. És hogy nem olyan súlyosak az én problémáim. És hogy nem kell olyan sokat idegeskednem és stresszelnem. Csak együtt kell lennem azokkal az emberekkel, akiket nagyon szeretek, és minden sokkal, sokkal egyszerűbbé válik.

Borzasztóan, borzasztóan hiányoztok.

(Most elmegyek pityeregni kicsit. Majd visszajövök mindjárt.)

No itt vagyok, letöröltem a könnyeket.

Szóval igen, valószínűleg rátapintottam a megnövekedett frusztráció/idegesség okára. És ez bizony egyhamar nem fog megoldódni. Persze, itt is van egy-két barátom (nem sok), de ők a legkevésbé sem pótolják az otthoniakat (Titeket soha senki az életben nem fog pótolni), vagy a családomat.

Úgyhogy.... Átmeneti megoldásként vissza kell térnem a Bikram jógához (amit mostanában – az úszás, futás és a boot camp miatt – elhanyagoltam), mert az valami csudajó stresszűző. Igen. Jövő héttől újra fogom kezdeni, ezt itt és most megfogadom.

Ami pedig a rajzolást illeti....
Találtam itt egy nagyon helyes kis galériát (ideális környéken), ahol érdeklődtek a rajzaim iránt, és szívesen rendeznének kiállítást belőlük. Ez FANTASZTIKUS lenne..., fel sem tudnám sorolni, mennyiféle okból kifolyólag. Viszont ahhoz, hogy ez összejöjjön, el kéne készítenem még olyan 7-8 rajzot (minimum). Nem akarom ismételni a fentieket: elég annyi hozzá, hogy ez iszonyú nehéz lesz, úgy, hogy minden nap 9-től 6-ig dolgozom, és telis-tele van a fejem PPC-kulcsszavakkal, Google-hirdetésekkel, fordítási feladatokkal, piaci kimutatásokkal, meg hasonlókkal. De már Ádámmal elkezdtünk megformálni egy „haditervet”... Remélem, működni fog!...

(A rajzolásról már csak annyit, hogy korábban, amikor még nem volt meg a mostani munkám, no akkor meg azért nem rajzoltam, mert óriási LUXUSnak tartottam a rajzolást: szilárdan meg voltam győződve arról, hogy addig, amíg nincs itt rendes munkám, és nem kapok rendes fizetést, addig nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy rajzoljak. Nehogy már egy kicsit boldognak érezzem magam, ugye!... Helyette inkább halálra stresszeltem és idegeskedtem magam a munkavállalási engedély, a fix munkahely meg a fix fizetés hiánya miatt. Most bezzeg van fix munkahely: most meg idő nincs. De betelt a pohár, és nem fogadom el a „sehogy-sem-jó”-szindrómát, és nem fogadok el magamtól több „kifogást” arra, hogy miért nem rajzolok. Rajzolni MUSZÁJ.)