2012. december 28., péntek

Az abszolút mélypont.

Ez most rendhagyó lesz. TUDOM, hogy az emberek nem szoktak ilyeneket írni a blogjukba, mint amit most én fogok, de nem bírom ezt tovább egyedül, és muszáj megosztanom. Előre is elnézést kérek... Brutálisan őszinte leszek, és lehet, hogy egyeseknek túl felkavaró lesz az alábbi olvasmány.

Az egyetlen dolog, ami tegnap visszatartott attól, hogy bevegyem a lakásban fellelhető összes gyógyszert (ami nagyon sok) és végre véget vessek ennek az egésznek, az az, hogy nem szeretnék Ádámnak, családomnak, és barátaimnak szörnyű fájdalmat okozni. Csak és kizárólag miattuk, miattatok nem tettem meg.

Ez most egyáltalán nem túlzás, nem szenzációhajhászás, és nem a drámakirálynőt játszom. Ez a teljesen őszinte igazság. Miért? Mert hat éven keresztül nem adtam fel: kitartóan, szorgalmasan, összeszorított fogakkal (miközben embertelenül fájt a derekam) jártam sorra a különféle orvosokat, specialistákat. Kipróbáltam hagyományos és alternatív gyógymódokat – a teljesség igénye nélkül: gyógymasszázst, gyógytornát, kiropraktőrt, meleg-/hidegpakolást, kínai köpölyözést, elektroakupuntúrát, a világ összes fájdalomcsillapítóját, antidepresszánst; jártam pszichológusnál, pszichiáternél. Itthonra vettünk kis shiatsu-masszázsgépet, amit állandóan használok; BOSU-labdát, amivel erősítő gyakorlatokat végzek; és inverziós asztalt, amelynek segítségével fejjel lefelé lógok, mint a denevér, hogy ezáltal nyújtsam a csigolyáimat és enyhítsem a rájuk nehezedő nyomást. Sok-sok ezer dollárt költöttem orvosokra, tesztekre, kezelésekre, gyógyszerekre. Rendszeresen járok úszni (ez alatt ne pancsolást értsetek, hanem minden munkanapon 1250 méter gyorsúszást), Bikram jógára járok, és ha a derekam engedi, akkor futni is elmegyek; mindezt amellett, hogy itthon tornázom, masszíroztatom a derekam a kis shiatsu-géppel, és naponta kétszer használom az inverziós asztalt.

Szóval így telt az elmúlt 6 év. És ennek ellenére vannak olyan napok, mint a tegnapi. Már előző este elkezdett fájni a derekam. Elaludni csak Xanax segítségével tudtam. Reggelre ébredve még rosszabb lett, és a nap folyamán egyre rosszabb és rosszabb. Délután befeküdtem az ágyba, és késő estig ott feküdtem. Egész nap nem tudtam enni, annyira fájt a derekam. Potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Bevettem vagy 6 fájdalomcsillapítót, de akár mentolos cukorkát is bevehettem volna helyettük, mert a hatásuk abszolút nullával volt egyenlő. NEM TUDJÁTOK ELKÉPZELNI, milyen ez a fájdalom. Annyira intenzív,  hogy csak sikítozom és őrjöngök belül (néha egy kicsit hangosan is), és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy NEM AKAROK ÉLNI TOVÁBB, meg akarok halni most azonnal, mert ezt a fájdalmat lehetetlen elviselni. MINEK ÉLJEK, ha nem tudok normálisan működni, nem tudok szeretni, nem tudok RAJZOLNI, és előbb-utóbb a munkámat is elveszítem emiatt, mert nem leszek képes bejárni???

A hat év alatt nem először éreztem így – hajjaj... Nagyon sokszor éreztem már így. Túl sokszor. Emlékszem azokra az éjszakákra – még Budapesten –, amikor egész éjszakákat végigvirrasztottam,  mert annyira iszonyúan fájt, hogy képtelen voltam aludni. Kinn ültem a konyhában, egyik cigarettát szívtam a másik után, az öklömet harapdáltam a fájdalomtól, potyogtak a könnyeim, körülöttem üres borosüvegek és üres Xanaxos gyógyszerlevelek. Meg arra is emlékszem, amikor Kanadába utaztam több hónapra, hátha az ottani orvosok segíteni tudnak. Naphosszat feküdtem a padlón a szobámban, iszonyú fájdalomban; egyedül a zene tartott életben: az volt az infúzió, ami a fejhallgatóm kábelén keresztül áramlott belém, és a könnyeim teljesen eláztatták a fejhallgató szivacsát.

Hogy lehet ilyen állapotban dolgozni, szeretni, kapcsolatokat ápolni? A rajz, az alkotás – ami pedig a legfontosabb lenne számomra az életben – mindössze hiú ábránd marad... Így meg mi értelme az életnek?

Semmi.

Drága barátaim! NEM azért írom ezt, mert tanácsokat várok Tőletek. Millió tanácsot kaptam már, és szépen-türelmesen meg is fogadtam, ki is próbáltam őket. Tudom, hogy van még talán egy-két olyan dolog, amit nem próbáltam (hipnózis és hasonlók); ha lesz még erőm, azokat is sorra kipróbálom. Akkor miért írtam le mindezt? Hát csak azért, mert nem bírom ezt egyedül. Nem bírom magamban tartani. Meg kell osztanom mindenkivel. Hátha így könnyebb lesz elviselni, ha kiírom magamból és elmondom mindenkinek. NEM várok semmiféle tanácsot vagy visszajelzést – egyszerűen csak ki kellett adnom magamból, mert ha magamban tartom, egész biztosan beleőrülök.

[P.S. A legutóbbi specialista, akinél jártam, azt mondta, mégsem a DDD („Degenerative Disc Disease”) a fájdalmam okozója. Fogalma sincs, mi az okozója. Az egyetlen dolog, amit még nem vizsgáltak nálam – és amire így gondolni tud –, az a sacroiliacalis ízület, illetve annak a sérülése. Január 7-én megyek egy SI-ízület specialistához. Aztán meglátjuk. Nem reménykedem túlságosan, hisz olyan sokszor reménykedtem már mindhiába.]