2013. július 20., szombat

Interjú önmagammal.


(Szükségem volt valakire, aki feltesz néhány fontos kérdést, és senki nem akadt a közelben, aki meginterjúvolt volna.)

(Forrás: Facebook)


Ugorjunk egyből a közepébe. Miért nem rajzoltál semmit már 8 hónapja?
– Azért, mert rohadtul fáj a derekam. Hat és fél éve fáj, de az utóbbi időkben rosszabbodott a helyzet. A rajzolás nekem azzal jár, hogy nagyon hosszú ideig ülök egy helyben, ezt viszont már jó ideje nem tehetem meg, mert iszonyúan fáj tőle a derekam. Kipróbáltam az állva rajzolást, de attól meg a hátam fájt. Fekve pedig nem megy.


Szomorú vagy emiatt?
– Szerinted?? Borzasztóan.


Mit fogsz kezdeni ezzel a helyzettel?
– Nem tudom még. Lehet, hogy megváltoztatom a rajztechnikámat. Lehet, hogy elkezdek majd fekve rajzolni. Vagy olyan rajzokat készítek majd, amelyeket nagyon rövid idő alatt be lehet fejezni (rövid ideig kibírom az ülést, csak túl sokáig nem). Mindez persze merőben más stílust eredményezne; a régivel teljességgel fel kéne hagynom. Vagy lehet, hogy írok egy könyvet.


– Tessék?
– …Mert nem szeretnék az az ember lenni, aki több mint hat éven keresztül nyavalygott és sajnáltatta magát és mindenkinek az agyára ment. Sokkal inkább szeretnék az az ember lenni, aki legalábbis megpróbált valami értelmeset kihozni az életből, még akkor is, amikor a körülmények ezt csaknem lehetetlenné tették. Annyira szeretnék valami kis jót találni ebben a k*rva sok szenvedésben és nyűglődésben és fájdalomban. És hát amikor az embernek iszonyúan fáj valamije, akkor sokkal könnyebb írni, mint rajzolni. Írni bármilyen testhelyzetben lehet, csak egy laptop kell hozzá.  


– Miről szólna a könyv?
– Kérlek, ne kérdezz a könyvről. Per pillanat ez a terv még szigorúan titkos, úgyhogy kérlek, kezeld úgy.


– Rendben. Hm… Élvezed, hogy önmagad interjúalanya vagy? Ha igen, miért?
– Határozottan élvezem. Azt hiszem, azért, mert rengeteg olyan dolog van bennem, amit nagyon szeretnék megosztani. Meg azért, mert életem során távolról sem tettek fel nekem annyi kérdést, amennyit szerettem volna, hogy feltegyenek. Egyenesen imádom a kérdéseket meg a kérdőíveket. Mindig is imádtam őket. Borzasztóan szeretem, ha kérdeznek tőlem – na persze nem hülyeségeket.


– Mi az?


Semmi, csak most nem merek kérdezni. Félek, nehogy valami hülyeség legyen a következő kérdésem.
– Nyugi, folytasd csak.


OK. Mi a helyzet mostanában a derekaddal, hol tartanak a vizsgálatok?
– Az elmúlt hetekben elvégeztek rajtam néhány speciális képalkotó vizsgálatot, és most nagyon úgy tűnik, hogy végre megvan a DIAGNÓZIS, amire hat és fél évig áhítoztam. A diagnózis: jobboldali sacroiliacalis ízület diszfunkció. /Plusz porckopás, meg ízületi gyulladás, meg csípőideg-becsípődés./ Nem egyszerű. Július 4-én megyek a (legutóbbi) orvosomhoz, hogy megbeszéljük a kezelést és a következő lépéseket.


Üzensz valamit az – ööö – “rajongóidnak”?
– Igen. A következőket: NAGYON sajnálom, hogy egyetlen k*rva dolgot nem rajzoltam immár 8 hónapja. Nagyon sajnálom, hogy ez az oldal teljesen meghalt. Sajnálom. És ha ez a krónikus-testi-fájdalom-szüntelen-agónia önmagában nem lenne elég, ezen felül vannak még egyéb személyes sz*rságok is, amik visszatartanak. Például az, hogy „művészként” borzasztóan-bozasztóan kicsi az önbizalmam. Azt sem tudom, alkalmazhatom-e magammal kapcsolatban ezt a szót. Mert én nem jártam a Képzőművészetire, és semmilyen releváns képesítéssel nem rendelkezem. Na, tessék. Ez az én kis vallomásom.


– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Igazán nincs mit. Bármikor rendelkezésedre állok. És ide még szeretném bemásolni az egyik kedvenc kis dalocskámat, hogy mindenki jobban érezze magát (főleg én):

“I AM WHAT I DO
I AM WHAT I'VE DONE
I'm sorry
Sorry
Sorry
Sorry.”