2014. március 4., kedd

Ausztrália: harmadik évforduló. Derékfájás: hetedik évforduló.

Február 17-én volt a harmadik évfordulója annak, hogy Ausztráliában élek. Borzasztó sok mindenről szerettem volna írni ennek kapcsán. A vicces (illetve a szomorú) az, hogy idén február 17-én pontosan ugyanaz történt, mint tavaly ugyanezen a napon: szerettem volna írni egy blogbejegyzést az évfordulóm alkalmából, de az állandó derékfájásom, amely leszívja az energiámat és amely lerombol minden alkotókedvet, most is megakadályozott ebben.

Hol is kezdjem…

Ódákat zenghetnék arról, mennyire hihetetlenül jó Ausztráliában élni, és mennyire imádom ezt az országot. Meg arról is, hogy Sydney mennyire fantasztikus város, és mennyire otthon érzem itt magam… (igen!). És persze mesélhetnék egy csomót a szerény kis álmaimról és célkitűzéseimről.

De az a szomorú helyzet, hogy az életem még mindig a krónikus derékfájás – és az ellene folytatott küzelmem – körül forog. A fájdalom ugyanolyan súlyos és kitartó, mint ezelőtt. Az anyagi helyzetem minden eddiginél sötétebb. És állandó jelleggel aggódom a jövőm miatt.

Ugyanakkor… A sors csodálatos embereket sodort az utamba, és nekik köszönhetően egyre nyitottabbá válok az érzelmi és spirituális gyógyulás lehetőségére is (amellett persze, hogy a testi gyógyulásom érdekében minden tőlem telhetőt megteszek). Csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy a spiritualitás területén annyira de annyira zöldfülű vagyok, hogy a szavakat is alig találom arra, hogy erről írjak.
…Azért vagyok abszolút kezdő, mert az ezotéria meg a New Age vadhajtásai illetve túlkapásai miatt sajnos korábban mindenestül és élből elutasítottam a spiritualitásnak még csak a gondolatát is. Most tehetnék itt egy jó kis kitérőt arra vonatkozóan, hogy mindezidáig kiben vagy miben hittem, mi volt a legmeghatározóbb az életemben, miben láttam az élet értelmét, és mi hajtott előre, de mondanom sem kell, hogy ez túl hosszú kitérő lenne, és ez most nem fér bele az időmbe.
[Dióhéjban: úgy igazából semmilyen istenben vagy magasabb erőben nem hittem; a legmeghatározóbb pedig mindig is a zene, az irodalom és a képzőművészet hihetetlen ereje volt számomra. Ezen kívül hiszek az én egyszerű alapelveimben: a természet és MINDEN élőlény tiszteletében, a lelkiismeretem követésében (mindig eléggé jól jelezte, jót teszek-e vagy rosszat), továbbá a szeretetben, az igazságosságban, a nyitottságban és a toleranciában. Az élet értelmét folyamatosan kerestem, és mindig az hajtott előre, hogy folyton-folyvást igyekezzem jobbá tenni magam. Zárójel bezár.]
…Csak egy példa arra, hogy mennyire új vagyok a spiritualitás területén: amikor az egyik csontkovácsom megkérdezte, hogy érzem magam testileg, lelkileg és spirituális szempontból, a kérdés harmadik részére egyáltalán nem tudtam válaszolni, hisz nem is értettem a kérdést igazából....

No, de legalább megtettem az első lépést ezen az úton – és állítólag ez a legfontosabb.

Visszatérve: abban az egyben biztos vagyok, hogy addig nem nyugodhatok, amíg meg nem gyógyultam. Annyira belefáradtam már ebbe az egészbe… Hét év!!! (Bizony, nagyjából ez idő tájt jelentkezett először a fájdalom 2007-ben, azaz pont hét éve.)

De bármennyire is belefáradtam, nem adhatom fel a megoldás keresését, mert így nem lehet élni. Muszáj meggyógyulnom.

Szinte állandó jelleggel fáj a derekam. Borzasztó kellemetlen fájdalom ez; amikor pedig a tetőfokára hág, akkor egyszerűen kibírhatatlan. Iyenkor szoktam a szőnyegen fekve magatehetetlenül sírni és – ha egyedül vagyok otthon – kiabálni kínomban. Ettől az egésztől borzasztó dühös, ideges, szomorú és elkeseredett vagyok, és folyamatosan ezeket az érzéseket hordozom magamban – ugyanakkor pedig a barátaim, családom, kollégáim, ismerőseim stb. előtt (többé-kevésbé) boldognak és jókedvűnek kell mutatkoznom. El nem tudom mondani, mennyire leterhelő ez: testileg, lelkileg és mentálisan.
Nem bírom ezt a testi-lelki leterheltséget – de még kevésbé akarom azt, hogy állandó jelleggel dühös, ideges, szomorú és elkeseredett legyek. Utálom ezeket az érzéseket. Minden vágyam, hogy normális legyek. Nincs számomra csodálatosabb gondolat, mint az, hogy egyszer végre újra fájdalommentesen éljek!!!

Most világosabb számomra, mint bármikor ezelőtt, hogy ha kizárólag a testem kezelésére koncentrálok, az nem fog teljes gyógyulást hozni.
Az érzelmi-spirituális gyógyulás folyamata viszont nem lesz könnyű, és egyértelmű, hogy a változás nem egyik napról a másikra jelentkezik majd.

Az elmúlt hétvégét egy kicsi queenslandi városkában, Stanthorpe-ban töltöttem [szeretnék erről is majd egy külön kis bejegyzést írni, remélhetőleg hamarosan].
Szombaton elsétáltam a szálláshelyemhez közeli aranyos kis parkba olvasni. Leírhatatlanul kellemes élmény volt. Tökéletes ausztrál idő (szikrázó napsütés és lágy szellő), csendesen folydogáló patak, édes kis kacsák. Kiválasztottam egy padot egy gyönyörű nagy fa alatt. A padon fekve pont a fejem fölött láthattam és hallhattam a fütyörésző és faleveleket kóstolgató csodaszép, szivárványszínű papagájokat, és ettől az élménytől olyan boldogság áradt szét bennem, amilyet tényleg csak ritkán érez az ember.
Ezt az idilli boldogságot csupán egy dolog zavarta meg: nagyon fájt a derekam. (Plusz – csak, hogy izgalmasabb legyen a dolog – a fejem is iszonyúan fájt.)

És akkor elöntött az a keserűség, amit immár hét éve nagyon jól ismerek: “ez annyira rohadtul igazságtalan!, miért van az, hogy még ezeket a ritka – boldog és békés – pillanatokat sem tudom élvezni?, miért van az, hogy a fájdalom MINDENT a világon elront???”

De most (hét éve először…) másképp reagáltam: nem adtam át magam a keserűségnek és szomorúságnak. Ehelyett elmosolyodtam, és minden erőmmel a pozitív érzésekre összpontosítottam. A fejfájástól majd’ szétszakadt a fejem, a derekam sajgott és égett a fájdalomtól, de összeszedtem az erőmet, és a figyelmemet a napsütésre, a patakra, a madárcsicsergésre meg a kacsákra fordítottam. Vissza kellett sétálnom a motelbe, hogy bevegyek néhány jó erős fájdalomcsillapítót, de a séta közben ez a mondat járt a fejemben: „légy gyengéd önmagadhoz, amikor nagyon fáj” (egy nagyon egyszerű gondolat abból a könyvből, amit a parkban olvastam [Mary Ruth Velicki: Healing Through Chronic Pain]), és azt ismételgettem magamban, hogy igenis el fog jönni az az idő, amikor a boldog pillanatokat nem fogja beárnyékolni az állandó fájdalom.

Ez persze így elsőre egyáltalán nem tűnik óriási teljesítménynek, de higgyétek el: őszintén mosolyogni, miközben borzasztóan fáj – és nem ideig-óráig ám, hanem hét éve! – iszonyú nehéz dolog.

És még valami: mostanában minden este, mielőtt elalszom, őszintén és szívből HÁLÁT adok minden jó dologért az életemben. Persze mindig is nagyon jól tudtam, hogy borzasztóan fontos kicsit távolabbról, új perspektívából szemlélni az egyéni problémákat [itt élek ebben a fantasztikus országban, megvan mindkét kezem és lábam, nincs körülöttem háború, nem éhezem, csodálatos barátaim vannak, akik szeretnek és támogatnak, stb-stb…], de csak most, hogy elkezdtem rendszeresen beépíteni az életembe az effajta gondolkodást, most látom azt, hogy valóban mekkora gondolatmódosító ereje van (abszolút jó értelemben persze). Pedig annyira egyszerű dolog, hogy az nem igaz. Csak gyakorolni kell – de persze úgy, hogy át is érzi az ember, mert anélkül semmit sem ér.

Szóval röviden: elkezdtem lépéseket tenni afelé, hogy pozitív irányba változtassam meg a gondolataimat és érzéseimet, és ezt igyekszem gyakorolni még olyankor is, amikor a fájdalom miatt épp a mélyponton vagyok.

Apró lépések…



(P.S.: Meg akarok gyógyulni, mert rajzolni akarok!!!)